Kosztolányi Dezsõ: Vers - Csáth Gézának -

Te sohase-jövõ és sohase-beszélõ, Várlak ma is, halott, e hosszú és a késõ, Bús éjszakán.

Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal, S befestve a falam a bandzsal, csorba holddal Oly halavány.

Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan, Hol fejfa és kereszt elvész a sûrû lombban És sír a táj?

Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben, De hogy ilyen soká tart azt most meg nem értem És fájva fáj.

Alvó, emeld lassan nehéz és hosszú pillád S a végtelen felé táguló nagy pupillád Szögezd felém.

Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom És a beléndeken s a vad farkasbogyókon Alszik a fény.

Ah jól siess. Szíved még egyszer megszakad tán, Ha hosszan bolygasz a cyrillbetûs Szabadkán S nem értenek.

És ûznek majd tovább idegen, bús hazádban, Zsákutcán és közön, ideges és hazátlan Kisértetet.

Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem, Tudod, hogy portámon és a szívembe nincsen Semmi gonosz.

Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó, Ablakból fölsíró, homályos hegedûszó Eszembe hoz.

Így látlak mindíg én, édes, fiatal orvos, Fehér köpenyben, a kavicsos és porondos Kertudvaron.

De jõjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek, Férgek gyûrûivel. Ha a láttodra félek, Eltagadom.

Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem Kezedbe a kezem és a szívedre szívem, Ha nem merem.

Igen, elédmegyek és régi orvosomnak Csuklóm odanyújtom, hogy vizsgáld meg mint szoktad, Ütõerem.

Oly jó az, aki ad s te élted odaadtad, Angyali gyilkosa nõdnek s tennen-magadnak, Szelid barát,

Ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt, Majd összetörted a tébolyok és a lázak Szent poharát.

Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal, Kávé, dohány és rum vár mérgezõ malaszttal S a múlt, a csend.

Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt, S fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt, A névtelent.

Síró Hungáriánk ma porban fekszik árván, Fölötte az átok, mint fekete szivárvány. Gyászt bontogat.

Anyáink, húgaink járulnának elébed, Kik éhesen rágják, elfáradott cselédek, A csontokat.

Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet, Mely nappal céltalan halott vágyakra görnyed S éjszaka sír.

Mert életem felén nem is vagyok, de látszom, S reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom És vár a sír.

Ó vad szerelmese az õrült morfiumnak Adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak, Akár a pap

Kérlek kiáltozván és íróasztalomra Fantasztikus lázban görbedek lehajolva, Hogy hívjalak.

Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas, Ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass Annak, ki él

S álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád, A multnak koldusa és százszorosan árvább A semminél.

Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak, Ki bátran indultál, kapudat megtaláltad Az éj felé.

De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen Feledve önmagam, jajokba fúlva lettem Az életé.