Kosztolányi Dezsõ: Vers - Csáth Gézának -
Te sohase-jövõ és sohase-beszélõ, Várlak ma is, halott, e hosszú és a késõ, Bús éjszakán.
Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal, S befestve a falam a bandzsal, csorba holddal Oly halavány.
Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan, Hol fejfa és kereszt elvész a sûrû lombban És sír a táj?
Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben, De hogy ilyen soká tart azt most meg nem értem És fájva fáj.
Alvó, emeld lassan nehéz és hosszú pillád S a végtelen felé táguló nagy pupillád Szögezd felém.
Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom És a beléndeken s a vad farkasbogyókon Alszik a fény.
Ah jól siess. Szíved még egyszer megszakad tán, Ha hosszan bolygasz a cyrillbetûs Szabadkán S nem értenek.
És ûznek majd tovább idegen, bús hazádban, Zsákutcán és közön, ideges és hazátlan Kisértetet.
Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem, Tudod, hogy portámon és a szívembe nincsen Semmi gonosz.
Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó, Ablakból fölsíró, homályos hegedûszó Eszembe hoz.
Így látlak mindíg én, édes, fiatal orvos, Fehér köpenyben, a kavicsos és porondos Kertudvaron.
De jõjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek, Férgek gyûrûivel. Ha a láttodra félek, Eltagadom.
Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem Kezedbe a kezem és a szívedre szívem, Ha nem merem.
Igen, elédmegyek és régi orvosomnak Csuklóm odanyújtom, hogy vizsgáld meg mint szoktad, Ütõerem.
Oly jó az, aki ad s te élted odaadtad, Angyali gyilkosa nõdnek s tennen-magadnak, Szelid barát,
Ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt, Majd összetörted a tébolyok és a lázak Szent poharát.
Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal, Kávé, dohány és rum vár mérgezõ malaszttal S a múlt, a csend.
Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt, S fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt, A névtelent.
Síró Hungáriánk ma porban fekszik árván, Fölötte az átok, mint fekete szivárvány. Gyászt bontogat.
Anyáink, húgaink járulnának elébed, Kik éhesen rágják, elfáradott cselédek, A csontokat.
Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet, Mely nappal céltalan halott vágyakra görnyed S éjszaka sír.
Mert életem felén nem is vagyok, de látszom, S reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom És vár a sír.
Ó vad szerelmese az õrült morfiumnak Adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak, Akár a pap
Kérlek kiáltozván és íróasztalomra Fantasztikus lázban görbedek lehajolva, Hogy hívjalak.
Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas, Ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass Annak, ki él
S álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád, A multnak koldusa és százszorosan árvább A semminél.
Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak, Ki bátran indultál, kapudat megtaláltad Az éj felé.
De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen Feledve önmagam, jajokba fúlva lettem Az életé.
